Kovács András

életrajz | kontakt | publikációs lista

utolsó frissítés: 2006. nov. 29.

„Simulált is szegény fejedelem az religio dolgában...” Bethlen Gábor fejedelem gyulafehérvári szószék- és orgonarendeléséről. In: La civiltà ungherese e il cristianesimo. Atti del IVo Congresso Internazionale di Studi Ungheresi. Roma–Napoli, 9–14 settembre 1996. A cura di István Monok, Péter Sárközy, vol. II, Budapest–Szeged, 1998. 689–697.


„Simulált is szegény fejedelem az religio dolgában

„Simulált is szegény fejedelem az religio dolgában...” Bethlen Gábor fejedelem gyulafehérvári szószék- és orgonarendeléséről

[689]Kemény Jánosnak a címben idézett szavai érzékeltetik leginkább azt az értetlenséget, amellyel Bethlen Gábor gyulafehérvári szószék- és orgonarendelését kortársai és — bátran hozzátehetjük — utókora szemlélte. Ennek a nagy fejedelem személyiségével kapcsolatos lényeges adaléknak az agyonhallgatása nem mindennapi eset és okainak vizsgálata már önmagában is megérdemli a történész figyelmét.

Valójában miről is van szó? Krími hadifogságában fogalmazott Önéletírásában Kemény János, Bethlen Gábor második házasságának előzményeiről szólván, Cecilia Renáta Habsburg főhercegnő megkérésével kapcsolatosan jegyzi meg sommásan, hogy: „Simulált is szegény fejedelem az religio dolgában, hogy azzal is kedvességet és hitelt szerezhetne; ekkor csináltatá az fejérvári öreg templumban az új prédikáló széket, és akarja vala az orgonát is, de elmúlván az házasság, el nem készülének azok is;” — hozzáfűzvén, hogy a főhercegnőt — „religiójára nézve nem adák neki, noha más tisztességes színt csináltanak az dolognak.[1] A visszaemlékező tehát, összevonva kissé a történteket, 1623 tavasza és 1624 augusztusa között végbement eseményekkel hozta kapcsolatba a gyulafehérvári nagy templom, a székesegyház szószékének és orgonájának a megrendelését, azt is érzékeltetvén, hogy a vallása miatt kikosarazott fejedelem utóbb lemondott szándékáról. A leánykérés közös motívuma magyarázhatja azt, hogy ezt az adalékot a Brandenburgi Katalin megkérésére indított 1625-ös követség történetének a keretébe illesztve adta elő.

Kemény János fentebb idézett, kronológiai szempontból tehát mindenképpen zavaros előadásának mégis kölcsönözhetne némi hihetőséget az a körülmény, hogy emlékírónknak, aki 1623-ban, tizenhét évesen került a fejedelmi udvarhoz, Bethlen Gábor szűkebb környezetébe, közvetlen élményei lehettek a Gyulafehérvárott történtekről.

Ezzel szemben, hogyha a szószék- és orgonaépítésre utaló más forrásból származó, többnyire közvetett adatokból az derülne ki, hogy Kemény János Önéletírása fogalmazásakor a valóságosnál jóval előbbre keltezte ifjúkori élményét, akkor érte vagy az ötvenegynéhány éves szerzőnek az idő múlásával halványuló és összemosodó emlékeit okolhatnánk, vagy bizonyos célzatosságot, érzésünk szerint a valóságot tudatosan átértelmező szándékot kereshetnénk benne.

[690]Kemény János beállításától eltérően a szóbanforgó szószék és orgona elkészítésének terve először 1626 karácsonyán merülhetett fel: a fejedelem Lőcsén töltötte ugyanis az ünnepeket s az ottani Szent Jakab-templomban vett részt a karácsonyi istentiszteleten, ahol megcsodálhatta a templom akkor újonnan elkészült, ma is álló szószékét és orgonáját.[2] Kétségtelenül erre az élményére hivatkozik maga az uralkodó is 1628-ban kelt s a lőcsei tanácshoz intézett levelében.[3] Előrebocsátván, hogy felettébb megtetszett neki templomuk szószéke és orgonája és hogy hozzájuk hasonlót szándékszik maga is építtetni Gyulafehérvárott, arra kérte benne a város előljáróit, hogy segítsék elő az általa megbízott Lissabona Henrik és a mesterek közötti megállapodást. A lőcseiek válaszára nem derítenek fényt a rendelkezésünkre álló források, így csak feltételezzük, hogy az érintett mesterek nem vállalták vagy nem vállalhatták el a megbizatást, mert nevük nem merül fel a gyulafehérvári munkával kapcsolatban. Ott 1629-ben Dressel András kassai(?) német hangszerkészítő(?)[4] és egy Bécsben(?)[5] szerződtetett asztalos, Jakab mester nevét[6] említik [691]az orgonával kapcsolatban. Minthogy az utóbbi a fentebb idézett levél szerint 1629 október 28-án elhunyt, félbemaradt munkájának folytatására Debreczeni Tamás prefektus az ugyancsak Gyulafehérvárott ügyködő Kassai Német György asztalost javasolta a fejedelemnek. A fejedelem székvárosában dolgozó besztercei asztalosok — tudjuk meg a prefektus egy másik leveléből — a fejedelem döntését be sem várva „az orgonacsinálóhoz szegődtek”.[7] A szószéken folyó munkáról addig nem is esik szó az általunk ismert forrásokban, amíg — 1630 májusa előtt — arról nem értesülünk egy elszámolásból, hogy 200 forintot, egy kisebb ház árát fizették ki a „kathedra aranyozó képírónak”.[8] A két, Bethlen Gábor rendelte bútordarab közül az utóbbi így biztosan elkészült, míg az orgona építése félbemaradhatott a fejedelem 1629. november 15-én bekövetkezett halála után. A két műalkotás Erdélyből távozó mestereit nem sikerült azonosítanunk azokban a szűkszavú kolozsvári bejegyzésekben sem, amelyekkel az ottani sáfárpolgárok elszámolták a nagy fejedelem elhunyta után Gyulafehérvárról szélnek eresztett és hazájukba tartó művészek és mesteremberek 10—20 főnyi csoportjainak ellátásával kapcsolatos kiadásaikat.

A fentebb idézett adatok kétségtelenül bizonyítják, hogy Kemény János emlékezetében két különböző, sem kronológiailag sem pedig tartalmilag össze nem illő elem keveredett: 1623—24-ben ugyanis aligha „szimulálhatta” a fejedelem a katolicizmus iránti vonzódását olyan megrendeléssel, amelynek a terve 1626-ban született és amelyet Lőcse evangélikus miliője inspirált.

A gyulafehérvári „öreg” templom berendezésének a gazdagodását Kemény János előadásától eltérő, hiteles fénybe helyezi egy jórészt elfeledett szász forrás, a Chronicon Fuchsio-Lupino-Oltardinum[9] közel egykorú feljegyzés-sorozata. Az idézett forrás Bethlen Gáborral kapcsolatos anekdotáit szebeni szász lelkész jegyezte fel az 1630-as években — élethű és ellenőrizhető részleteikből kikövetkeztethetően — közvetlen élményei alapján. Közös bennük, hogy szász és közelebbről szebeni vonatkozásaik miatt tartotta őket szerzőjük feljegyzésre méltónak.[10] Későbbi sorsukat némiképpen az is [692]magyarázhatja, hogy a Joseph Trausch által 1847-ben kiadott szerkesztménybe Bethlen Gábor fejedelem jellemzése későbbre, a nagy fejedelem halálának elbeszélését követő részbe illeszkedik s így a Bethlen-kor iránt érdeklődő kutatók figyelmét kevés kivételtől[11] eltekintve elkerülte, vagy, ha valaki mégis elolvasta ezeket az életes részleteket, akkor furcsa tartalmuk miatt egyszerűen a nagy fejedelem emlékét befeketítő, célzatos koholmányokként kezelte s vetette el őket. Jellemző módon hiányzanak ezek a passzusok a nagy fejedelem születésének 400. évfordulóján megjelent két reprezentatív szöveggyűjteményből is.[12]

A Chronicon szerzője a következőket írja a gyulafehérvári szószékről: „Felépíttette [ti. Bethlen Gábor] még az új, fából készült és angyalok meg apostolok képeivel díszített mesteri szószéket is, s azt az öreg templomban a régi mellé felállíttatta, de azt, hogy erről a kálvinisták a néphez beszédet intézzenek vagy prédikáljanak, soha elérni nem tudta. Erről a szószékről azután [Brandenburgi] Katalin, udvari lelkésze, Scultetus doctor és más kálvinisták felbújtására, elmozdította az apostolszobrokat és nyilvános elföldelésükről gondoskodott, az őt gyűlölő kálvinisták kegyeit hajszolva.”[13] Ezzel egybehangzó a korszakra utaló másik jelentős szász elbeszélő forrás, Georg Kraus Siebenbürgische Chronik című munkája, amely hasonló beállításban jegyezte fel a történteket: „Megtérése jeléül [Brandenburgi Katalin] levétette és nyilvánosan elégettette azokat az arannyal bevont faragott képeket, ama tizenkét apostolt — mindez nagyon tetszett a kálvinistáknak —, amelyeket Bethlen Gábor a Nagytemplomban a diófából metszett új [szó]székre helyeztetett...”[14] E két, [693]egymástól független s a fehérvári szószékre vonatkozó kortársi szöveghez még egy, az orgonára utaló s a képet árnyaló, a fejedelem zeneszeretetét illusztráló híradás kivánkozik Trausch szerkesztményéből. A szövegből ismét csak érzékletes, közvetlen élményből fakadó megfogalmazásban az derül ki, hogy a nagy fejedelem a templomi liturgia fényét emelendő, a többszólamú éneklés bevezetésére törekedve hivatott Kassáról orgonaépítőt, aki azután megépítette azt az orgonát, amelyet 1630-ban az özvegy fejedelemasszony félig készen a szebenieknek ajándékozott. Életesek a krónikás által a fejedelem szájába adott s a kálvinista ellenkezésre reagáló szavak: Dávid király és próféta volt, mégis gyönyörködtették őt a zeneszerszámok; ő maga Magyaroszág királya lenne és élvezetet szerez neki az összehangzó zene.” Az idézet másik jelentős eleme az, hogy a fejedelem egyenesen az anglikán liturgiára hivatkozva sürgette a templomi zene színvonalának emelését szolgáló újításokat.[15] A nagy fejedelem kivételes zeneszeretetéről és zenei igényességéről szóló számtalan ismert adat fényében nincs okunk kételkedni ennek a vallomásnak az hitelességében sem.[16]

A fentebb idézett szövegek egyértelműen bizonyítják, hogy nem katolikus szószékről és nem a katolikus vallás iránti hajlandóságról, hanem egy — ahogyan azt a ma is álló lőcsei szószék bizonyítja — evangélikus ikonográfiájú, díszes szószékről és a zenekedvelő fejedelemnek arról a próbálkozásáról van szó, hogy az evangélikus, esetleg az anglikán liturgiában megszokott, [694]hangzatosabb és színesebb zenei lehetőségekkel gazdagítsa a kálvinista egyház jóval szerényebb, lényegében kizárólag vokális zenével kisért szertartásrendjét. Azaz, mindkét esetben a templomi szertartás külsőségeit akarta mutatósabbá és változatosabbá tenni 1628—29-ben. Próbálkozása azonban nem járt sikerrel, elsősorban saját prédikátorainak kemény ellenállása miatt.[17] Ma már tudjuk, hogy az utókor — legalább a templomi zene vonatkozásában — a nagy fejedelmet igazolta, s a XVIII. század végére az erdélyi református templomokban is megszólaltak az orgonák.[18]

Dogmatikai szempontból sokkal kényesebb és máig elfogadhatatlan újítás volt azonban a lutheránizmushoz közelítő templomi szobrok állítása s a fejedelem irántuk való vonzódását aligha sikerülhetne alátámasztani irénikus vonzalmaival. Nincs ugyanis — ismereteink szerint — az irénizmusnak olyan árnyalata, amely a protestáns összefogást célzó kompromisszum keresésében hajlandó lett volna engedményekre ezekben a kérdésekben. Sőt, mint ismeretes, David Pareus lelkészként Hembasdorf templomát, Abraham Scultetus pedig nem sokkal a gyulafehérvári szószék készítése előtt a prágai templomot tisztíttatta meg kép- és szobordíszétől.[19]

A reakció, amit az eset kiváltott, azt bizonyítja, hogy halálosan komoly dologról, éles összecsapásról volt szó az ellentmondást nem igen tűrő fejedelem és az általa kinevelt, de a hit dolgaiban csak bizonyos határig toleráns heidelbergiánus lelkésznemzedék, David Pareus egykori tanítványai között. Gondoljuk meg, hogy a fejedelem által rendelt műalkotást égettek meg és/vagy földeltek el a nyilvánosan, a minősített gyilkosság néhány kirívó esetét bűntető látványos és megszégyenítő külsőségek között, Brandenburgi Katalinnak, a fejedelem özvegyének és utódjának a jóváhagyásával, udvari papjainak a követelésére. A szobrok megsemmisítésének ez a módja, legalább elméletileg, a megrendelőt magát is megbélyegezte s a képmások elitélésében bizonyára egyetértés volt az Erdélyben nem sok szimpátiának örvendő Weichardt Scultetus s, mondjuk, Geleji Katona István között, de az ügyben hallathatták a szavukat a [695]kollégium nagytekintélyű külföldi professzorai, Johann Heinrich Alstedt, Johann Heinrich Bisterfeld és Ludwig Piscator is! Erre a törésre utal az a mélységes hallgatás is, ami a korszak kálvinista történetírásában megnyilvánul a nagy fejedelemnek ezzel a kezdeményezésével szemben. Lehetetlen ugyanis, hogy Szalárdi János ne tudott volna a történtekről, mégis, a Siralmas magyar krónika fejedelmi műpártolást taglaló részleteiben csak a székesegyház tornyainak 1614 és 1617 közötti helyreállításáról, díszítéséről és felszereléséről esik szó, de egyetlen utalás nincs a bennünket érdeklő műalkotásokra. Nem lehetetlen, hogy a Kraus Györggyel és Szalárdival megközelítőleg egyidőben visszaemlékező Kemény János „emlékezetkihagyását” is ezek a benyomások formálták, mint ahogy az sem véletlen, hogy ezekről a részletekről éppen szász történetírók munkájából értesülünk, akik lutheránusokként — nyugodtan állíthatjuk — a fejedelem pártját fogták.

Az eddig elmondottakból tehát csak arra következtethetünk, hogy a nagy fejedelem kissé „eretnekszagúnak” tűnő műpártolása nem dogmatikai meggondolásokra támaszkodott, hogy a szószék kompozíciójában nem az angyalalakokon meg a valószínűleg többemeletes hangvetőt díszítő apostolszobrokon, hanem sokkal inkább az aranyozott, díszes architektúrájú, mutatós és a székesegyház főhajóját uraló látványos építményen lehetett a hangsúly, melynek elkészítése elképzelhetetlen lett volna Bethlen Gábor minden ellenkezéssel dacoló, ótestamentumi példára hivatkozó ízlése és királyi akarata nélkül. Az a kevés tehát, amit a forrásokból megtudhatunk, kizárólag a fejedelmi mecénásról alkotott képünket gazdagítja újabb, jellemző és életes részlettel.

* * *

A fejedelmi műpártoló igazi indítékait a reprezentáció síkján kell keresnünk: túlságosan is szegényesnek tűnhetett számára a gyulafehérvári templom, amelynek festett díszét, annyi más erdélyi temploméhoz hasonlóan éppen az ő uralkodása táján meszelték be (a legkésőbbi évszámos bekarcolás az északi mellékapszis reneszánsz falfestményén 1623-ból származik). A székesegyház régi szószékén — XVIII. századi feljegyzés tanúskodik róla — 1545-ből származó feliratot lehetett olvasni.[20] Ennek a dekorációnak az esztétikai értéke már a régisége, az időközben a templomot ért megpróbáltatások miatt is igencsak megfogyatkozhatott, nem tekintve, hogy ikonográfiai programja még a katolikus liturgia szolgálatában állott.

Számos adat támasztja alá a fejedelem gondoskodását az udvari templomának tekintett egykori székesegyházról. Az 1600-as években többször kirabolt és leégett épület a fejedelem trónralépésekor teljesen használhatatlan volt. Mindjárt az első években újraépíttette és befedette a tornyait, ellátta [696]azokat harangokkal és két különböző óraművel, később pedig felállíttatta benne az elhunyt fejedelemasszony szoborral díszített, olasz művészek készítette síremlékét.[21] Uralkodásának utolsó, 1626-ot követő éveit jellemzi a fejedelmi reprezentációnak az az egyéniesített változata, amelybe — olyan nagyvonalú kezdeményezések mellett, amilyen a kollégiumépítés és a városrendezési kisérlet[22] is volt — beleillik az általunk vizsgált terve is. Debreczeni Tamásnak, a fejedelem prefektusának a fogalmazásában — „ugyan nagy és derekas[23] építkezések voltak ezek, amelyeket a fejedelem „birodalmához való kegyességéből[24] fundált volt el. Az 1626 utáni fordulat ténye Szalárdi János visszatekintésében a fejedelmi prefektuséhoz hasonló szövegezésben domborodik ki: „Udvart nagy méltóságost és utoljára szinte királyi pompával valót tart vala...”,[25] mondja s büszkén emlegeti „nagy pompás és szintén királyi nagy kiterjedt fundálásait[26], amelyekkel „mintegy halhatatlanságot láttatnék igirni önnönmagának[27].

* * *

Egy utolsó kérdés, amit még fel kell vetnünk, a szószék és az orgona további sorsát illeti. A gyulafehérvári szószékkel kapcsolatban Entz Géza feltételezte volt, hogy a Gyulafehérvár melletti Borbánd római katolikus templomának Mózes szobrára támaszkodó, mellvédjén pedig az áldó Krisztus és az evangélisták alakjaival díszített kőszószéke esetleg primitívebb és talán későbbi változata lehetne a feltehetőleg 1658-ban megsemmisült gyulafehérvárinak.[28]

A borbándi szószék részletes vizsgálata során azonban kiderült, hogy egy eredetileg nagyobb méretű, utóbb megcsonkított és másodlagosan elhelyezett szószék maradványairól van szó, amely teljes kiterjedésében talán el [697]sem fért volna a kis falusi templom hajójában.[29] Akkoriban úgy véltük, hogy ez a valóban XVI. század végi XVII. század elejei németes reneszánsz stílusjegyeket mutató alkotás lehetne a maradványa Bethlen Gábor gyulafehérvári szószékének, amely eredeti helyén, lefedett/bevakolt mellvéd-domborműveivel átvészelhette a XVII. századot és amelyet — jóval a katolikus restauráció után — akkor ajándékozhattak a borbándi egyháznak, amikor a székesegyház új, Batthyány Ignác püspök bőkezűségének köszönhető szószéke 1784-ben elkészült.

Mindkét elképzelésnek alapvető hibája, hogy a Megváltó domborműben ábrázolt alakját semmilyen református irányzat nem fogadta volna el, sem Gyulafehérvár, sem Borbánd akkor még református templomában nem lehetett volna számára hely. Így, noha továbbra is fenntartjuk azt a nézetünket, hogy a borbándi szószék megközelítőleg egykorú Bethlen Gábor szószékével és ma másodlagos elhelyezésben található, inkább arra hajlanánk, hogy benne Gyulafehérvár XVII. századi jezsuita templomának a szószékét azonosítsuk, ugyanis más katolikus templom a közelben a XVII. században nem volt. Ezt a templomot a XVIII. századi erődítmények építésekor bontották le, így elképzelhető, hogy szószékét a Borbándon közel egyidőben visszafoglalt katolikus templomnak adományozhatták.

A Szebenbe került orgona, ha felállították vagy beépítették is, tűzvész áldozata lett a XVII. században, így csak reménykedhetünk abban, hogy a sorsára vonatkozó adatok, esetleg valamilyen leírása felbukkanhatnak még a szász levéltárakból.[30]



[1] Kemény János: Önéletírása. (Kemény János és Bethlen Miklós Művei. Szövegét gondozta és a jegyzeteket összeállította V. Windisch Éva) Budapest, 1980. 52.

[2] Entz Géza: A gyulafehérvári székesegyház. Budapest, 1958. 132/167. jegyz.. — A lőcsei Szent Jakab templom új orgonája 1615 és 1624 között készült el. A hangszer mestere Hans Hummel krakkói orgonaépítő volt, az orgonaszekrényt az ugyancsak krakkói, majd Lőcsén polgárjogot nyert Andreas Hertel asztalos készítette, a szobordísz és a címerek pedig egy dániai szobrászlegény, Hans Schmidt ügyességét dícsérik. A szószék az olmützi származású Christoph Kollmitz és ugyancsak Hans Schmidt műve volt. Vö. Baranyai Béláné: Mesterek és műhelyek az északkelet magyarországi barokk szobrászatban. In: Magyarországi reneszánsz és barokk. Szerk Galavics Géza. Budapest, 1975. 342., 347., 412—417.

[3] Bethlen Gábor fejedelem levelezése. Kiadja Szilágyi Sándor. Budapest, 1887. 370. sz.: Uzdiszentpéter, 1628. jún. 14: „Ut primum cathedram templi sui pastoralem et instrumentum organicum videre nobis contigeret, eorum structura et usus nobis ante alia similia ecclesiarum apparamenta placuerat ... apposueramus similia in parochiali nostro templo Albensi ... exstruere et preparare ... Et quanquam artificem quendam pro illis ecclesiae suae apparamentis diligenter inspiciendis et considerandis eidem Henrico Lisbona adiunctum dimiserimus, benigne easdem et serio requirimus, artifices illos cathedrae suae et organici instrumenti confectorum, ... coram eodem nuntio nostro ... conveniant.”

[4] A kolozsvári sáfárpolgár 1629 február 13-án jegyezte fel a Kassa felől érkezett „német orgonaczináló” átutazását Gyulafehérvár felé; 1629. márc. 10-én a fejedelem megint Kassára küldte „Andreas Dresselis(!) orgonaczinálót valami orgonához való szerszámokért” a társaival együtt, onnan júniusban érkeztek ismét vissza, októberben pedig, egy újabb útjukról visszatérőben, Várad felől utaztak Gyulafehérvárra. Vö. Kovács, Andrei: Amvonul din Bărăbanţ—Alba Iulia. In: Studii de istoria artei. Red. Ţoca, Mircea. Cluj-Napoca, 1982. 171—172/14. jegyz.

[5] Bécsi származására Debreczeni Tamás prefektusnak egy leveléből következtethetünk, aki szerint 1626 novemberében távozott Gyulafehérvárról két ifjú bécsi asztaloslegény, Miklós és Éliás, akiket „Mester Jakab” hozott volt magával. Beszterce Város Lt. (BVLt) 7/1627. jan. 12. (régi jelzet), Kolozsvár Állami Lt.

[6] Debreczeni Tamás levele a fejedelemhez. Gyulafehérvár, 1629. okt. 29.: „Jakab aztalos, az ki mester vala az orgona instrumentyumiban, az miket astalosnak kellett cinálni, tegnap esttve hala megh, fele mívét vitte végben. Egy Német György Cassay aztalos mester vagyon, ki mostan superlatos ágyat cinált felségednek, azzal tractálok ma, ha elégséges lehetne végben vitelére, hogy az mí[v] megh ne állana, azt állatnám hellében, reméllem, elég is lézen mesterségével hozzá.” — MOL. Erdélyi Kormányhatósági Levéltárak, A Gyulafehérvári Káptalan Országos Lt. Lymbus. 4. cs. Bethlen Gábor politikai levelei. 51. sz.

[7] Debreczeni Tamás a besztercei bíróhoz, Gyulafehérvár, 1629. okt. 17.: „ ...kegyelmetek kér, hogy az itt levő bezterczei áczokat és aztalosokat hazza boczássam; az áczokatt holnaputhán, úgymint czötörtökön haza boczátom, de az aztalosok az orgonaczináló mellé állottanak, mikor hazza akarnak menni, az orgonaczinálótól kérdezzenek[!]...” BVLt. 179/1629.

[8] Radvánszky Béla: Udvartartás és számadáskönyvek. In: Házi történelmünk emlékei. I. Budapest, 1888. 82.

[9] Chronicon Fuchsio-Lupino-Oltardinum sive annales hungarici et transilvanici. Ed. Josephus Trausch Coronensis. Partibus I—II. Coronae, 1847—1848.

[10] Az anekdota-füzér két másik darabjában foglalt információk hitelességével kapcsolatban vö. Kovács András: Az építkező Bethlen Gábor és székvárosa. In: Emlékkönyv Jakó Zsigmond születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár, 1996. 280—1., 291—2.

[11] EOE VIII 71/3. jegyz.; 78/2. jegyz. Az orgonára utaló hivatkozások közül Benkő András: Az erdélyi fejedelmi udvar zenei életéről. = Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bukarest, 1979. 12.jegyz. — Uő: Ének és zene a Bethlen Kollégiumban. = Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bukarest 1980. 101/90. jegyz. — Vö. Pokoly József: Az erdélyi református egyház története. V. Budapest, 1905. 97. — Maksay Albert: Orgonaszó zendüljön, örömének csendüljön. = Református Szemle. 47/1954. 55.

[12] Bethlen Gábor krónikásai. Krónikák, emlékiratok, naplók a nagy fejedelemről. Szerk. Makkai László. Budapest, 1980. — Bethlen Gábor emlékezete. Szerk. Makkai László. Budapest, 1980.

[13] Trausch I. 312: „Exstruxit etiam novum suggestum, ex ligno affabre factum, angelicisque figuris ac apostolorum imaginibus exornatum, idque in templum majus penes antiquum collocavit, sed, ut Calviniani ex eo sermones et conciones ad populum facerent, nunquam obtinere potuit. De hoc suggestu postea Catharina, ex instinctu aulici pastoris, doctoris Sculteti, aliorumque calvinistarum, imagines apostolorum amovit, et publice humare curavit, apud calvinianos, quibus exosa erat, gratiam aucupatura.” — Uo. 314: [Catharina Brandenburgica] „... ad reconciliandos Calvinianorum animos, imagines a suggestu Bethleniano removeret, ut supra dictum.”

[14] Kraus György: Erdélyi krónika. Vogel Sándor ford. Budapest, 1994. 125. Eredetije: Kraus, Georg: Siebenbürgische Chronik. 1608—1665. I. Wien, 1863. (Fontes Rerum Austriacarum. I. Scriptores. 3) I. Theil. 85: „... und liess zum schein der bekehrung die geschnitzeten übergüldeten bilder, so der Bettlen Gabor ihn die grosse Kirchen, nemlig die 12 Apostel, auff den Neyen von Nüssbäumenem Holtz geschnitzten Predigstull aufrichten lassen, herunter nehmen und öffentlig verbrennen, welches den Calvinisten ein grosser gefallen wahr, ...”. — Román fordítása: Kraus, Georg: Cronica Transilvaniei. Ford. és bev. Gh. Duzinchievici és E. Reus-Mirza. Bucureşti, 1965. 67—8.

[15] Trausch I. 311. „Erat praeterea Princeps amator musices, et volebat in templo motetas decantari, praeter consuetudinem Calvinianorum, et cum a hominibus carperetur, increpavit illos, dicens: Davidem fuisse regem et prophetam, et tamen musicalibus instrumentis delectatum esse; se etiam regem Ungarorum, et delectari harmonia musicali, eamque artem valde amare. Et cum D(omi)n(ica) 1-ma post Trinitatem [= pünkösd utáni második vasárnap, a hiányzó, feltehetőleg 1628-as évszámot az eredeti közlés alapjául szolgáló kéziratban kellene keresni — K.A.] aliquando studiosi Saxonici textum motetae ex Vulpii libris, Vater Abraham etc. in Hungarico idiomate aplicassent et decantassent, advocato Hungarico Cantore, his verbis eum suffodit: »Quare vos mihi persuadere vultis, quasi impossibile sit, hungarice ad leges et notas artis musicae canere? Tu corniger, nisi didiceris musicam, et harmonice canere, amovebo te ab officio.« Minatus etiam est, obloquentibus Calvinianis, quod velit illos cogere Dominus vobiscum et musicam canere, quemadmodum in Anglia sit. Insuper, ut ipsis aegre faceret, advocato Cassovia architecto instrumentorum musicalium, organon fieri curavit, in templum Albense collocandum, quod tamen ipso vivente non est perfectum, sed a Catharina Principissa postea Cibiniensibus donatum.

[16] Bethlen Gábor udvarának zenei életére és a fejedelem kivételes zeneszeretetére nézve vö. Király Péter: Bethlen Gábor udvarának zeneéletéről (Részletek egy tanulmányból).I—III. = Muzsika. 33(1990), 8—9.sz. 37—43., 11. sz. 32—6. és 34(1991), 1. sz. 26—8. — Uő: Külföldi zenészek a XVII. századi erdélyi fejedelmi udvarban és hatásuk. = Erdélyi Múzeum. 56/1994. 1—16. — Uő: A lantjáték Magyarországon a XV. századtól a XVII. század közepéig. (Humanizmus és Reformáció 22. Szerk. Jankovics József) Budapest, 1995. 115—123.

[17] Geleji Katona István református püspök utóbb, az 1636-ban megjelent Öreg Graduál előszavában fejtette ki véleményét az orgonákról és az új hangszerek megrendelőiről: „...ha az új testámentomi ecclésia hétszáz esztendők alatt ... az orgonának bőgések ... nélkül ellehetett, most immár annál inkább ellehet... Jobb volna azért azokot a nagy tömlőjű furulyákot és sok süvöltőjű fúvókot, ahol vagynak is, az templumokból kihányni és az kovácsok műhelyében adni. Azok talám mégis menthetőbbek, az kik a régieket megtartják, hogy az megavult rossz szokáson kapdosó együgyű községet lehányattatásokkal fel ne zajdítsák, de az kik újakot csináltatnak, egyáltaljában menthetetlenek.” Vö. Benkő András: i.m. 137—8. — Magyarország zenetörténete. Szerk. Bárdos Kornél. II. 1541—1686. Budapest, 1990. pass. — Dávid István: Műemlék orgonák Erdélyben. Kolozsvár—Budapest, 1996. 15.

[18] Benkő András: Ének és zene a Bethlen kollégiumban. In: Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bukarest, 1980. 139/19. jegyz.

[19] Heltai János: Alvinczi Péter és a heidelbergi peregrinusok. (Humanizmus és reformáció. Szerk. Jankovics József. 21.) Budapest, 1994. 64., 66.

[20] Entz Géza: i.m. 192. (TF 85.)

[21] A templomi képekkel szembeni ellenállást jól érzékelteti a szombatos vallású Nagy Szabó Ferenc, aki Memoráléjában e síremlékek szobraival kapcsolatban így ír: „A magok képei is ki vagyon alabástrom kőből faragva, amint aki akarja, ott megláthatja. Itt immár gondolj valamit, ha istenes lélek lakik benned: miért érdemesebb a templomba a Bethlen Gábor kőből kifaragott képe, hogy ott álljon emlékezetre, hogynem mint az Isten szentei képe? Sapienti satis est.” Maros-vásárhelyi Nagy Szabó Ferenc Memoriáléja. In: Erdélyi Történelmi Adatok. Szerk. és kiadja Gróf Mikó Imre. I. Kolozsvártt, 1855. 143. — Bethlen Gábor krónikásai. 236.

[22] Kovács András: Az építkező Bethlen Gábor és székvárosa. 276—294.

[23] Debreczeni Tamás Beszterce tanácsához. Gyulafehérvár, 1627. jan. 5. Vö. Kovács András: A radnóti várkastély. Erdélyi Tudományos Füzetek 215. Kolozsvár, 1994. 32.

[24] Debreczeni Tamás Beszterce tanácsához. Gyulafehérvár, 1626. júl. 16. Vö. Kovács: i.m. 31.

[25] Szalárdi János: Siralmas magyar krónikája. Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Szakály Ferenc. Budapest, 1980. 125.

[26] Ua. 96.

[27] Ua. 94.

[28] Entz i.m. 132.

[29] Kovács, Andrei: Amvonul din Bărăbanţ—Alba Iulia.

[30] Dávid István: i.m. 173.